Majdnem szerelem volt

Sokan találkoztak ezzel az érzéssel, de nagyon kevesen tudják beazonosítani és nagyon kevesen látják a valódi "énjét". Igen, arról a bizonyos mindent elsöprő egyoldalú szerelemről beszélek, amit plátóinak neveznek.




Ha jól sejtem ez az érzés már majdnem mindenkinek megvolt, jellemzően olyan 14-15 éves korban. A célpont mindig az abszolút elérhetetlen. A tanárod, a padtársad nevelőszülője, vagy éppen a konditeremben a pultos... Vonzó dolog nem? Igen az, valóban... És mocskosul erős érzelem szerű dolgokat generál az a görcsös vágyakozás ahogy arra a bizonyos emberre tekintesz. Egyszerűen fizikai függőséget okoz. Ha hozzászólsz, összeszorul a gyomrod, remegni kezd a kezed és a lábad, a beszéded akadozik, a gondolkodásod megáll. Olyan szintű rózsaszín köd kerít hatalmába, amin nem látsz át, mert csak ő lebeg ott mindenhol.
Megnyugtatlak, ez nem valóság. Csak az elméd fura, perverz játéka saját magaddal. Pár bejegyzéssel ezelőtt már írtam a témáról és ki is fejtettem, hogy mi kell az igazi szerelemnek nevezett érzelemhalmazhoz. Akkor állítsuk szembe egymással a plátói és az igaznak mondott szerelmet.
Mi az ami hiányzik a plátói szerelemből?
- A kémia: Ez az ami generálja a vonzódást, hogy megakadjon a szemed a másikon, hogy ne tudd levenni róla a szemed. Ugye a plátói szerelemben az egyik félnél már bukik ez a dolog, mivel ott hiányzik ez a dolog, így a kölcsönhatás nem jöhet létre.
- A testiség: A szerelemhez a csók és a szexualitás elengedhetetlen, mivel ez is összetartó erőt képez, összeköti az embereket és egymás mellé "ragasztja".
- A lelki kötődés: Az egyoldalú szerelemnél szintén csak az egyik fél kötődik igazán, a másik maximum barátként tekint az emberre. Talán ez az ami kicsit hasonló mind a két szituációban, mert a kapocs talán-talán meglehet.
- Fizikai függőség: Ez az ami az esetek 90%-ában csak a plátói szerelemre igaz, mivel az egyfajta mániává válik és a görcsös ragaszkodás betegessé válik. A szerelemben harmónia kell, hogy legyen, így nincs szükség erre a fajta "függésre".
- A vége. Az igazi szerelem nem tűnik el nyomtalanul és örökre beleég az ember tudatába. Mindig meg fog maradni az az érzés, hogy óvnod, védened kell a szerelmed tárgyát még akkor is, ha már évek óta nem vagytok együtt. Ez egy örökre szóló kötődés, amit nem igazán lehet felbontani, ellentétben a másik érzéssel, ami ahogy jön, úgy múlik el és pusztán annyi kell, hogy ne foglalkozzon vele az ember. A plátói szerelem amúgy olyan, mint a kisgyerekek hisztije a legdrágább játékért. Addig nagyon kell, amíg nem kapja meg, aztán ha megkapja, akkor 5 perc után a sarokban landol és soha többet nem is kell neki...
Egyébként talán az utóbbi pont a legfontosabb és legszembetűnőbb különbség a két érzés között. Az egyik nyomot hagy, míg a másik nyomtalanul és gyorsan elmúlik. A végén pedig csak azt mondja rá az ember: majdnem szerelem volt...