2015. június 2., kedd

Álarc

"Mi is a lét? Érzelmes színdarab.
A kedv: közzene, olykor elmarad.
Az anyaméh: öltöző, hol hiányos
jelmezt húzunk a gyors komédiához.
Bíránk, közönségünk a kerek ég,
jegyzi, hogy ki nem tudja szerepét.
A sír, amely egykor majd eltemet,
a függöny; zárókép után lemegy.
Sorunk a sír felé mókázva lábol,
s a legvégén – meghalunk igazából."








Sok emberre mondják azt, egy-egy szituációban, hogy nem önmaga, vagy hogy csak szerepet játszik. Elárulok egy titkot. Az ember minden percben szerepet játszik. Nem azért mert kétszínű, egyszerűen a társaság, a világ, a hely alakítja azt, hogy éppen milyen álarcot vesz fel. Gondoljunk csak bele. Mindenki máshogy viszonyul az emberekhez és a környezetéhez ha a családjával van, vagy ha dolgozik, netán ha elmegy szórakozni a haverokkal. Mindig felveszünk egy álarcot és úgy éljük meg a pillanatokat, ahogy azt az adott környezet elvárja, vagy megköveteli tőlünk. Talán nem is létezik olyan ember, aki mindig mindenhol ugyanolyan és ugyanúgy viselkedik. Szerepekbe bújunk és aszerint éljük az életünket ahogy a környezetünk az várja, vagy megköveteli. Ez nem kétszínűség, ez inkább az arra való vágy, hogy megfeleljünk másoknak. Mert akárhogy is tagadjuk, mindig meg próbálunk felelni valakinek/valakiknek. Persze innentől ez kettős játék, hiszen ami egy embernek megfelel, az a másik kettőnek nem biztos. Felállítunk magunkban egy fontossági sorrendet, hogy elsősorban kik akarunk lenni. Ezt a legegyszerűbb akkor megfigyelni, ha az embernek párja van, ne adj isten nagyon teper valaki után. Ilyenkor az első helyre az az illető kerül és neki próbálunk imponálni minden egyes pillanatban, majd amikor elszakadunk mellőle, kitör belőlünk egy másik "énünk". Az ember igazából talán soha nem találja meg önmagát akkor ha keresi, csak belecsöppen egy-egy szerepbe és lehet, hogy benne is ragad, aztán amikor váltani kell, ismét felvesz egy másik álarcot. A végén pedig el is felejtjük, hogy kik is vagyunk igazából. Voltunk egyáltalán életünkben önmagunk? Ezt az ember sokszor nem is tudja. Csak pakoljuk magunkra az álarcokat, amíg ezek össze nem olvadnak eggyé és talán azok leszünk mi igazából. Mert az álarc mögött nincs más, csak hús és csont...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése