Töredékek egy ex-gengszter naplójából.

Nem vagyok jó ember. Soha nem is voltam. Nálunk ez családi hagyomány volt mindig is. Csóró környéken nőttem fel, apám korán lelépett én pedig anyám nyakán lógtam volna, ha nem karol fel az utca. Korán megtanultam a helyi csibészektől, hogy mi a gyors pénzszerzés legegyszerűbb útja és jó voltam benne. Simliskedtem, loptam, csaltam, hazudtam, egyszerűen mindent ami belefér...

Csak...

Vigyázz rám,
Nélküled halott vagyok!
Fojtó vágy,
Egemen a könnyem ragyog!

Érted kár,
Lehetőséget nem hagyhatok!
Vigyen az ár,
Ha vízen járok, megyek gyalog!

Utánad,
A holnap még várhat!
Utállak,
Mert csak benned látok társat!

Figyellek,
Már a részem lettél!
Szeretlek!
Én vesztettem. Te pedig nyertél...

Honnan tudhatod?

A napokban egy kedves hölgyismerősömmel való beszélgetés közben nekem szegezte a kérdést: "Honnan tudhatom, hogy bejövök-e a srácnak?". Nos hölgyeim következzen egy kis önelemzéssel egybekötött lepel lerántás, avagy honnan tudhatod?

Il squadra, la ragazza e l'amore - Nancy Smith&Dominique Know

Mielőtt még egy rövid időre szüneteltetném az írást (nyaralás), hozok egy bemutatót. Maga a blog története már-már sablonosnak mondható is lehetne, de az írók(önfényezés, mert az egyik én vagyok) különlegessé tették egyetlen apró trükkel. A blog nem más mint a hangzatos című Il squadra, la ragazza e l'amore, Nancy Smith és Dominique Know "tollából"

Egy Senki Naplója

Lángolnak a betűim, a tollam papírt karcol
Bennem ezer világ, önmaga ellen harcol
Kirángat a bajból, majd nevetve pokolba taszít
Ezernyi apró hibát, összeolvaszt s felnagyít

A gyűlölet megvakít, a szeretet bilincs a kézen
A pergamen lángol már, örökkön izzó vérszem
Ennyi a részem. arctalanul, naplóba rejtve
Utat mutat egy angyal, miért érzem magam megvezetve?

Egy lélek ráncba szedve, egy pedig börtönbe zárva
Egy világ társat talált, egy pedig örökre árva
Megváltásra várva, egymás mögé rakott mondatok
Élénk bennük az értelem, de csak üres szónoklatok

Mondjátok meg, hol vagyok? Arctalanul, mindig némán
Hozzád kötném az életem, de rég elfogyott a cérnám
Kikövezett sétány, egy lépés előre, kettő hátra
Leírva az írhatatlant, hogy ne vehessenek szájra

Még lenézek a tájra, mielőtt újra indulok
Mindig menni, csak elre! Pedig tudom, elbukok
Nem érdekel, tovább futok! Egy lábatlan mankója
Ez az örökké íródó, arctalan senki naplója...

Tizennyolcaskarikás

Már most az elején leszögezném, ez mindenről csak az én saját bejáratú véleményem, nem kötelező egyet érteni, sőt még elfogadni sem. Már régóta motoszkált a fejemben, hogy írok erről is és úgy éreztem most jutott el a kapcsolatunk az olvasókkal olyan szintre (*hüpp :')*), hogy megtehetem. 

Tudat alatt (Sokadik rész)

Veszni tűnő hajnali álom, újra életre ébredt az öntudat
Minek értelme után, csak pár tudattalan hulla kutat
Látni véltem tudat alatt, ahogy rám kacsint a tükörképem
Egy édes mosoly az arcomon, nyakamban csillog az ezüstérem

Már akkor tudni véltem, nem sokáig maradhatok második
Csillog az az arany is, de a fénye gyorsan elhalványodik
Miattad állok itt! A fejünk felett csak negyedhold
Ez is már a sokadik rész, a lapon mint szégyenfolt

Ami egyszer a tied volt, hajítsd el, majd szerezd meg!
És hazudhatom még ezerszer azt, hogy én már nem szeretlek!
Most elbújok, hát keress meg! messziről néznek alakok
Ahogy egy viharfelhő alatt a szivárvány nyakába harapok

És újra el hasalok... Felkelni mindig és tanulni járni
Hiába ütött ki az élet, hiába akar megtörni bárki
Két lábbal a földön állni. Már közel van a végtelen
Az értelmetlen értelmet, azt hiszem lassan érthetem

Azt mondom újra légy velem! A tébolyból egy apró szelet
Örökké igaz, aki tagad. Sok kívánhat, de csak egy szeret
Elment az eszed! A csirkepaprikást is elcukroztad
A nyakleves a fazékban... De az összetevőit te hoztad!

A főorvos újra oktat: a szemed a culprit laesio
Magához láncol, s fogva tart. Ez örökös kohézió!
Mondd mégegyszer: Élni jó! Hát választom az életet
Javítanám a mondatot, de elveszett az összes ékezet...

Nem azért, aki...

Ismét egy rövid történet következik, illetve inkább párbeszéd egy kis olasz város két futballistája között, a kapcsolatokról és a miértekről...

Ez Vagyok

Mosódik a világkép, üvegszilánkokban látom magam
Kócos lett a betontömböm, törött téglából épül falam
rád nézek és eláll szavam! Én az utolsó tróger költő
de pár cseppet boldogságból... Vajon kinek tölt ő?

a válasz mindent döntő, bennem újra utat tör a céltudat
De új napra új harcos éled, és ez bennem új célt mutat
Úriember így mulat! Megint sárga földig csont részeg
Lennék én herceg... Délceg... De nem érzem magam késznek!

Ez megint csak részlet. Jöjjön hát az utolsó kérdés:
Hadd legyek már boldog végre! Ez olyan nagy kérés?
Veszni tűnő érzés. De magamnak mindent én adtam!
Forró tüzes katlan... Hehh! Megint egyedül maradtam

Széllel szemben haladtam! Ez még mindig én vagyok!
Néha vihart hozok, de utána csak mosolyt hagyok...
néha még mindig csalok! De állandóan szivárvány jár felettem
Nem azért szeretlek aki vagy, hanem azért aki lenni tudsz mellettem...

Az első mérföldkő...

Nos tegnap este a blog egy igen nagy mérföldkőhöz érkezett, ez pedig nem más, mint a 10000. "lábnyom" az oldalon . Meg kell mondjam, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nagy számot el fogok érni ezzel a dologgal bő 3 hónap leforgása alatt. Ez egy ünnepi bejegyzés, úgy gondoltam meglepem az olvasókat valami különlegessel. Lerántom kicsit a leplet a miértekről, hogy miért született meg a blog, miért ilyenek a bejegyzések, és honnan kerülnek elő az ötletek...

Magyar vagyok!

Valószínűleg ezt a bejegyzést sokan nem fogják érteni, vagy átérezni, mivel kicsit ellébecolunk egy másik világba. Tudjátok, azt mondják Magyarnak lenni ebben a világban nem nagydolog. Pedig szerintem, ez mindennél többet jelent. Ide köt a múlt, a jelen és remélhetőleg a jövő is. Tartozunk valahová. Futballszurkolóként is: Magyarok vagyunk.

Múlik

Múlik az idő, az emlékek távoznak
az új szelek mást hoznak, az érzések változnak
pár csepp az álomból, ezek minden agyat átmosnak
de még emlékszem kik voltak, akik másért feláldoztak...

Elteltek az évek, hordtam eleget a láncot
A valóság megtörte, bennem azt a naiv srácot
Én maradtam ugyanaz, de te közben más lettél
Azért fogsz majd utálni, amiért régen szerettél!

Az élet labirintusában, te voltál a térképem
De megkopott a papírlap, és én voltam ki' széttéptem!
Te csak lépj tovább... Én maradok ezen a térfélen
Ha múlik az emlékem, majd rád kacsintok egy fényképen...

Üldözőből üldözött, azt hiszem csak ez lettem
Hol van már az a világ, amikor utánad eredtem
csak egyet szerettem volna: a kezed legyen kezemben
A fegyverem már letettem... Azt hittem vesztettem

De én győztes lettem! Abból hitetlen és gyenge
Azt hittem hogy fent vagyok... De rám szakadt a világ terhe
Neked ez hogy menne? De nem! Nincsen már több kérdésem
Utoljára te öltél meg... De a sírkövemet én véstem...

Elmúlt a nyár is már, az életből már csak tél van hátra
Elmúlott a napsütés... Csak a szívem árva!
vesszen csak kárba, most tűnjön el az emléked!
abból amit te adhatsz, nekem ennyi elég lesz!

elfelejtem a tegnapot, de reggel úgy kelek ki az ágyból
hogy a tegnap esti könnyeket, még nyelem le a számból
mit várjak a mától? Ha a tegnapom is elveszett
szívem ezüst burkolata, már nagyon régen megrepedt

Elmúlott a lelkesedés, pedig a trükköket lelestem
Múlhatnának azok a sebek... Már annyiszor elestem...
Én a földről felkelnék... Ti elégedetten szanáltok...
utolsó mondtat az ég felé... Hol vagytok most barátok?

Vidd ami az enyém, hisz' én voltam már ott
ami egyszer csókot hintett, most hirtelen arcon vágott
Van aki boldogságot, a magamfajta mást "kaszál"
Tegnap még a vállamon ült, mára elrepült a kék madár...

A igazi győzelem...

Hogy a győzelem minden pénzt megér-e? Van akinek igen, de az egy gyenge ember, aki csak ezzel érzi magát erősnek. Pedig az igazán erős emberek sosem a győztesek, hanem azok akik veszítenek és felállnak. A legerősebbek pedig azok, akik segítenek felállni...

Függőség

A probléma fő oka a túlzott dopamin termelés... Na igen... Függőség. Mindegy hogy min függ az ember, az biztos, hogy lejönni a cuccról nem egy leányálom. Elképesztő akaraterő kell hozzá, ami valljuk be, nem mindenkinek van... Nekem se nagyon...